Amikor fiatal voltam és bohó, - és persze még jóval korábban, azokban a boldog-szomorú békeidőkben, csak úgy, mintha mindig is lett volna - de pontosan 1842 októberének 5. napja óta – volt - és még kicsit van is a FRÖCCS. A FRÖCCS, ami mint tudni is illik, hála Jedliknek, Fáy Andrásnak és Vörösmartynak, létében, megjelenésében és nevében „echte” hungaricum. A maga idején, mint folyékony és bizsegető, kultúrkapocs, mint nyelvzavart megoldó pszicho-szomatikus tolmácsgép fogta és oldotta össze, a prEunionak tekinthető Habsburg „K und K” sokszínű népeit - magyaron kívül, svábot és tótot, rácot vagy oláhot, csehet, horvátot, bunyevácot, örményt, zsidót esetleg taliánt… és még kitudja mifélét ebből az észak-nyugat balkáni génkohóból. Furcsa, hogy Trianon, a maga idején sokat szapult Monarchia halála, magával rántotta az elmúlásba kultúrájának, színeinek jelentős hányadát, így részben a FRÖCCS -öt is. A FRÖCCS -nek kocsma hangulata volt - és a kocsmában érezte igazán otthon magát… Légyen az a hely akár falusi vályogon-nádfedeles csárda a parasztembereknek, gyártelepi vakolatlan-bádogtetős csehó a melósok örömére, vagy akár keretvárosi gesztenyefaárnyas-kisvendéglő a kishivatalnokoknak. A frissen csapot FRÖCCS felszíne felett táncoló-füstölgő buborékok a közösségbe tartozás igazolását sistergik fülünkbe. A FRÖCCS az egyszerű munkásemberek, a régi nómenklatúra szerinti dolgozóosztály közösségkovácsoló és mérsékelten tudatmódosító itala volt. A FRÖCCS –nek, ha volt jele az óvodában (bébi-fröccs korában), akkor az a délutáni melengető napsugár keveredése a hűvösen borzoló szellővel. A FRÖCCS, friss eleganciával, könnyed vidámsággal hurcolja magán az öt őselem által kivetett billogot. A FRÖCCS néha leszegett fejjel hallgatott. Hallgatott, ha kell, de könnyen lelkesedett és néha harsányan tudott örülni. A FRÖCCS a kesernyés nyugalommal vegyített élet itala. A különös kategóriába tartozik, mert nem csak közösségi kapocs. A FRÖCCS kapocs magunkhoz, istenhez és ezen keresztül emberekhez…