“Szeretem az állandó déli szellőt, szeretem a napsütést, szeretem a jó társaságot, szeretek a

tőkék közt lógni nyaranta, szeretem a zenét és hogy örömet okozhatok ezzel neked...”

 

Ezt a rosé mondta nekem palackozás előtt még decemberben. (Igen, mi csak közvetlenül karácsony előtt palackozzuk a rosét, de bocs, eltértem a tárgytól…) Az az igazság, hogy teljesen egyetértek a rosénk fenti gondolataival.

A borokat mindig megszemélyesítem. Egyrészt, mert így könnyebb elképzelni őket, másrészt mert jó játék. És egyre többen játszanak velem. Nem csak azért, mert a megszemélyesített borok száma növekszik, hanem azért is, mert mások is ráéreztek a játék ízére. A lényeg: ne vegyük túlságosan komolyan magunkat. A bort viszont bizonyos mértékig illik komolyan venni. Főleg két palack elfogyasztása után! (Mondanom sem kell, hogy a szerző ilyet maga még nem tapasztalt :) Szóval a bor néha komoly. Néha meg nem az. Nagy igazság ez, írjátok fel valahova, de ne egy cetlire, mert azt csak elveszítitek!

Szeretem a bort. Ezzel a kijelentéssel, azt hiszem, senkinek nem okozok meglepetést. És szeretem ezt a rosét is. Ezért nem szedem részeire pusztán objektív szempontok alapján, nem elemezgetem, nem iszom melegen, vagy például vizespohárból sem. Miért? Azért, mert szeretem.  És nem csak megszemélyesíteni. De erről a roséról mégis hadd mondjak egy kicsit többet:

 

Az biztos hogy csajról van szó. Direkt ezt a szót használtam. Azért mert túl szemtelen ahhoz, hogy hölgy legyen. Pedig nagyon nőies. És elegáns. Máris kicsit ellentmondásba kerültem magammal. De ezt most úgy írom, ahogy eszembe jut. És mindkét jelző igaz rá. Tehát egy szép (és elegáns) „csaj” ez a rosé. És most még fent is hordja az orrát, mert nagy dícséretben részesült. Brüsszelbe megy borbemutatóra, mert hát kiválasztották. Én meg elkísérem. De szigorúan csak „kísérem” és fordítok neki (nem mindenki tud roséul). És mit mond majd? Nos, azt hiszem, én már tudom. Azt is tudom, hogy akkor jön majd át az üzenete, amikor a borkóstolók egyre hangosodó morajától már én sem hallom, hogy mit mond „Ő”.

 

Pécsi-Szabó Dénes