borjour

Ha  önszántából a Velencei-tónál nyaral az ember, akkor biztos, hogy kisgyerekes, vagy nyugdíjas, vagy lélekben mindkettő. Csönd van, szép víz, szép nádas, csönd, viszonylag sok diszkont bolt és csönd. Egy-egy húzósabb scrabble-partinak hamar híre megy a környező utcákban. Félreértés ne essék, én imádom és pont ezért imádom az egyik legújítóbb szellemű strandüzemeltető vadonatúj ötletét: a strandjából feláldozott olyan 100 négyzetmétert a kerítés mellett és elnevezte Gárdonyi Borkertnek. Van hat faház, ugyanannyi sörpad és – többek között – helyi borok.
A Velencei-hegység barátok között is csak egy cuki púp, de az Etyek-Budai borvidék része és például Szentesi József itteni területeken termeszti a budaörsi pincébe kerülő szőlőket, amikből azután nagyívű fajtakísérletek és/vagy körülrajongott underground sztárok lesznek. Szóval nem kell és nem is érdemes leszólni. Ehhez képest a felhozatalból még mintha hiányozna egy kicsit az önbizalom: a helyi termelők borain kívül például villányiak is vannak, az egyik hűtőben pedig kólát is láttunk és a röhögésre bevallották, hogy tényleg azért. Kell a bevétel, úgyhogy aki fizet, az akár boroskólát is kap a pénzéért.
Pedig szerintem nem kéne (mármint boroskólát mérni tényleg nem kéne) kishitűnek lenni: a hét-nyolc megkóstolt bor feléből azonnal vettem volna estére (csak a bérelt ház hűtőjének véges a kapacitása.) Sőt, legalább egy pincébe mindenképpen el is kell mennem, hogy a helyszínen is megnézzem magamnak a borokat, no meg a borászt.

Úgyhogy nyári délutánokra újabb programötlet: a Déliben szálljatok föl egy vonatra, fél óra múlva szálljatok le róla Gárdonyban, az állomástól öt lépésnyire található strandon pancsoljatok egyet, aztán ha meguntátok, irány a borkert és csodálkozzatok rá, hogy az Etyek-Budai Borvidék Budafokon és Etyeken túl is van ám még.

A borkertben pillanatnyilag kóstolható helyi  pincék:
- Fekete Borászat – az egyik legjobb felhozatal, de az ország többi tájáról is vásárolt szőlőkkel.
- Dancsó Pince – nem értem, miért a 2010-es Sauvignon Blanc-nal akar vevőkört toborozni…
- Csóbor  Pincészet – igazi, oldschool  pince, tökéletes nyaralós rozéval
- L. Simon Borászat – igen, az államtitkáros pince, de csakazértis érdemes végigkóstolni. A zöldvelteliniért és traminiért meg pláne.

Megyeri Sára

Már megint ott tartottam, hogy arról lesz poszt egy borblogon, hogy milyen melegem van. És hogy ilyen állapotok között még inni sem tudok rendesen, nemhogy írni róla. És különben is – erre föl szembe jött a Mátra.

Egy másik vallomás: én sokáig nem értettem, mi ez a hype a Mátra körül: gombázóterepnek szinte álom, de bor szempontból, hát izé. Talán az ottani borászokat és az elhivatottságukat jobban szeretjük, mint a boraikat. Van egy-két kedvenc persze, de akkor sem jut eszembe ezt nyitni este, hiába döngicsél mindenhonnan a fülembe mostanában az, hogy ha jót akarsz, akkor Mátra…

Vissza a meleghez: a vacsorát ma ez jelentette: nagy pohár hideg joghurt hideg vízzel (vagy jéggel, de az gyerekaltatás közben hangos) iható állagúra felütve, sózva, borsozva, ollóval kaszabolt mentalevelekkel összekeverve, nagy kortyokban fogyasztva. (Aki tudja, mi az a doogh, és olyan függő, mint én, az most a szívéhez kapott, de gyorsan kellett cselekedni, na.) Közben ugye a hiszti, hogy meleg van, szóda és társaság viszont nincs a fröccshöz.

És abban a pillanatban ugrott be, hogy én ugyanezt vacsoráztam szerdán, csak bor formájában. Gyorsan elő is vettem a hűtőből a maradékot, hogy lecsekkoljam, és igen: Benedek Peti Epreskert Chardonnay-ja ugyanilyen: sós, fűszeres, valahogyan még mentolos is, azonnal gyógyít, csak éppen szebb a színe és van benne 15,5 v/v alkohol. (Persze sarkítok és egy csomó minden csoda van még benne , és a pohár is szebb, amiből inni szoktam, de a lényeg, hogy tényleg van bennük hasonlóság.) Mondjuk akkora teste is van hozzá, hogy ez szerda este fel sem tűnt, ami ekkora bitang alkoholtartalomnál igen szép teljesítmény, de ma már égette azért a torkomat – igaz, melegebb is van 13 fokkal.

És már azt is értem, hogy mi ez a hype a Mátra körül.

Megyeri Sára

A dietetikusok és az értelmes józanok szerint sehogy: az alkoholtól csak rosszabbul érzed magad. Aki viszont nem józan életű dietetikus, az ilyenkor majd’ meghal egy rozéfröccsért.
Nos, az utóbbi hét tapasztalatai alapján megvilágosodtam: durva kánikulában a legjobb kóstolókat, de tényleg csak kóstolókat tartani. Annyira nem esik jól a nagy mennyiségű pia, hogy biztosan nem fajul el a dolog: mire a nagy-nagy vörösökhöz érsz, már nem sajnálod, hogy köpködni kell.
(Itt asszem definiálni kell, hogy mit értek kóstolás alatt: sokféle bort viszonylag rövid időn belül megkóstolni, megismerni és véleményt alkotni róla, amely vélemény lehetőleg haladja meg a finom/nem finom horizontját.)

Ebből hétfőn volt egy esti szeánsz, ahol 29 bort kóstoltunk meg: szerencsére majdnem tízen, így közben néha lehetett alibizni, azaz elsunnyogni egy-egy tételt, amiről különösebben nem volt mit mondanom, de a végére így is nagyon elfáradtam. De tényleg, fáradtság itt most kivételesen nem a lerészegedés szinonimája.

Aztán szerdán jött egy óra alatt három villányi, ami a mostani időkben egy meleget termelő számítógépekkel telepakolt rádióstúdióban minősített esete a kóstolásnak. De én nyertem: ha a rozéra azt is mondjuk, hogy nem ér, még egy nagy-nagy bordeaux-i küvét is szeretni tudtam. Igaz, még egy pohárral ebből sem voltam képes tölteni.

Aztán jött a leghangulatosabb rész csütörtökön: meg kellett kóstolnom egy pincészet kartonnyi borát, hogy eldöntsem, szerintem szeretni fogják-e mások. Ehhez fogtam egy medencével rendelkező családi barátot, mondtam neki, „dolog van!” és késő délután megszálltuk családostul. A medence ahhoz kellett, hogy a kölkök hagyjanak minket kóstolni, a borokról alkotott baráti vélemény pedig ahhoz, hogy megerősödjön az enyém. (Erre kellenek a barátok, ugye…)
A módszer abszolút működik, csak a fehérbornak és rozénak szánt jéggel teli vödröt tegyétek fel az asztalra,mert a purdék megtámadják, mihelyt kijönnek a medencéből.

A végére szeretettel egy lista a holnap délelőtti bevásárláshoz, hogy nektek ne kelljen ugyanezt végigcsinálnotok ebben a nyárban:
- Baroncini Maremma Rosso 2009, Toscana, Olaszország
- Bott Frigyes Cuvée 3, 2011, Muzsla, Felvidék
- Errazuriz Late Harvest 2010, Chile
- Francois Lurton Terra Sana Rouge, 2010, Languedoc-Roussillon, Franciaország
- Konyári Loliense Fehér, 2011, Balatonlelle
- Liszkay Cabernet Franc 2008, Balatonfüred-Csopak
- Liszkay Cuvée 2007 Pangyéri Szűz, Balatonfüred-Csopak
- Telmo Rodriguez Basa 2011, Rueda, Spanyolország
- Wunderlich Ars Poetica 2007, Villány

Megyeri Sára

Most jövök a rádióból: ezt nem szoktam megírni, mert aki akarja, úgyis meghallgatja, de most Bányai Gábor Kottazűrjében kóstoltuk Marilynt Mórról.  Kár lenne tagadni, hogy a komolyzenéhez meglehetősen tufa vagyok: szerencsére a műsor ezen részét Gábor vitte; én viszont neki nyitottam ki Miklós Csabi egyik királyleánykáját, Marilynt. (A másik Demi, de ezt elmagyarázni száradjon Csabi lelkén.)
És mindazt tudja, amit kell neki, és amiért vittem. Gyors sikert akartam: egy illatos borokat kedvelő embernek mutatni valami blikkfangot (ez milyen büdös szó…): illatosat, de savasat, illatosat, de gyümölcsöset, nem csak virágosat – és belenyúltam a tutiba. Marilyn Mórról parfümös, barackos, szőlőillatú, gyümölcsös, jó ivású (ld. „csúszós”): minden, ami miatt nyári estéken rajongani lehet érte. Kellenek hozzá azok a nyári esték, amikor az illatát majdnem elnyomja a tomboló hársfavirágzás, de ha ez is megvan, akkor az utolsó korty egyenesen az üvegből fogy majd el, ahogy a mai példa is mutatja. És még ez is jól áll neki.

Próbáljátok ki úgy is, ahogy mi: igyátok együtt Mozart Don Giovannijából a Pezsgőáriával vagy a Traviata Brindisijével. Egy kicsivel nehezebb őket lerúgott tangapapuccsal óbégatni hazafelé, mint a „Diamond are the girls best friend”-et, de kétségkívül szórakoztatóbb. 

Megyeri Sára

Természetesen noir, de a kérdés jó: miért nem kell hozzátenni, és miért értik sörivó társaságban késő éjjel pinának? Hát mert az.

A másik magvas észrevételem ezzel a szőlőfajtával kapcsolatban, hogy mindig a borász elé tolakszik. Ha pinot-t iszunk, mindig másodiknak mondjuk csak, hogy kitől van, az első az, hogy (végre) pinot.

Gyorsan felsorolom a közhelyeket, legyünk túl rajta: hisztis egy szőlőfajta, nehéz vele bánni, mert minden betegségre és időjárási anomáliára érzékeny. Sokan harmadik borfajtának tartják: szerintük vannak fehérborok, vannak vörösborok és van a pinot noir. Mindenképpen savhangsúlyos, éppen ezért baj, ha túlérett, nehézkes, lekváros. Elsősorban pirosbogyós gyümölcsöket, főképpen rengeteg epret lehet benne érezni, de ha igazán jó, akkor van benne egy jó adag erdő is földestül, avarostul, vargányástul…, abban mindenesetre minden szakkönyv egyetért, hogy a legelegánsabb borok pinot noirból készülnek. Vannak néhányan, akik fehérbort is csinálnak belőle - őket én speciel nem értem.

Ami miatt mindez eszembe jutott, az Ipacs Zsolt Titkos Fegyvere: a budaörsi borász 2011-es Szekszárdon termett pinot-járól mondhatnék hideget és meleget is, mert gyakorlatilag elfogyott: én is egy másvalamiért mentem hozzá, de valahogy belekerült kettő a kartonba – hálistennek. Izgi, mert a pincében folyó hordókísérletek martaléka lett ez is, és nagyon jól jött ki belőle. Erős pörkölésű (HT) barrique hordókhoz itthon kevesen mernek nyúlni, Ipacs Zsolt viszont furmintokhoz is ezeket használta, állítván, hogy a pörkölés úgy bezárja a fa rostjait, hogy kevesebb cserzőanyag oldódik így bele a borba, mint L, M vagy M+ toasting esetén. Vagy valami ilyesmi. Én meg elhittem minden szavát, már amit megértettem, mert a hordóválaszás és -használat számomra varangyszagú okkultizmus.

Én abban a formájában kóstoltam, amikor épp nem az eprek dühöngtek benne, hanem a mások: a földesség, a titkok, a hordó, amit érezni, de ízlik, mert nem ostoba vaníliát ad. Habzsolható, de minél jobban ért hozzá valaki, annál többet ér. Pont, mint a névrokona.

Megyeri Sára