borjour

A dietetikusok és az értelmes józanok szerint sehogy: az alkoholtól csak rosszabbul érzed magad. Aki viszont nem józan életű dietetikus, az ilyenkor majd’ meghal egy rozéfröccsért.
Nos, az utóbbi hét tapasztalatai alapján megvilágosodtam: durva kánikulában a legjobb kóstolókat, de tényleg csak kóstolókat tartani. Annyira nem esik jól a nagy mennyiségű pia, hogy biztosan nem fajul el a dolog: mire a nagy-nagy vörösökhöz érsz, már nem sajnálod, hogy köpködni kell.
(Itt asszem definiálni kell, hogy mit értek kóstolás alatt: sokféle bort viszonylag rövid időn belül megkóstolni, megismerni és véleményt alkotni róla, amely vélemény lehetőleg haladja meg a finom/nem finom horizontját.)

Ebből hétfőn volt egy esti szeánsz, ahol 29 bort kóstoltunk meg: szerencsére majdnem tízen, így közben néha lehetett alibizni, azaz elsunnyogni egy-egy tételt, amiről különösebben nem volt mit mondanom, de a végére így is nagyon elfáradtam. De tényleg, fáradtság itt most kivételesen nem a lerészegedés szinonimája.

Aztán szerdán jött egy óra alatt három villányi, ami a mostani időkben egy meleget termelő számítógépekkel telepakolt rádióstúdióban minősített esete a kóstolásnak. De én nyertem: ha a rozéra azt is mondjuk, hogy nem ér, még egy nagy-nagy bordeaux-i küvét is szeretni tudtam. Igaz, még egy pohárral ebből sem voltam képes tölteni.

Aztán jött a leghangulatosabb rész csütörtökön: meg kellett kóstolnom egy pincészet kartonnyi borát, hogy eldöntsem, szerintem szeretni fogják-e mások. Ehhez fogtam egy medencével rendelkező családi barátot, mondtam neki, „dolog van!” és késő délután megszálltuk családostul. A medence ahhoz kellett, hogy a kölkök hagyjanak minket kóstolni, a borokról alkotott baráti vélemény pedig ahhoz, hogy megerősödjön az enyém. (Erre kellenek a barátok, ugye…)
A módszer abszolút működik, csak a fehérbornak és rozénak szánt jéggel teli vödröt tegyétek fel az asztalra,mert a purdék megtámadják, mihelyt kijönnek a medencéből.

A végére szeretettel egy lista a holnap délelőtti bevásárláshoz, hogy nektek ne kelljen ugyanezt végigcsinálnotok ebben a nyárban:
- Baroncini Maremma Rosso 2009, Toscana, Olaszország
- Bott Frigyes Cuvée 3, 2011, Muzsla, Felvidék
- Errazuriz Late Harvest 2010, Chile
- Francois Lurton Terra Sana Rouge, 2010, Languedoc-Roussillon, Franciaország
- Konyári Loliense Fehér, 2011, Balatonlelle
- Liszkay Cabernet Franc 2008, Balatonfüred-Csopak
- Liszkay Cuvée 2007 Pangyéri Szűz, Balatonfüred-Csopak
- Telmo Rodriguez Basa 2011, Rueda, Spanyolország
- Wunderlich Ars Poetica 2007, Villány

Megyeri Sára

Természetesen noir, de a kérdés jó: miért nem kell hozzátenni, és miért értik sörivó társaságban késő éjjel pinának? Hát mert az.

A másik magvas észrevételem ezzel a szőlőfajtával kapcsolatban, hogy mindig a borász elé tolakszik. Ha pinot-t iszunk, mindig másodiknak mondjuk csak, hogy kitől van, az első az, hogy (végre) pinot.

Gyorsan felsorolom a közhelyeket, legyünk túl rajta: hisztis egy szőlőfajta, nehéz vele bánni, mert minden betegségre és időjárási anomáliára érzékeny. Sokan harmadik borfajtának tartják: szerintük vannak fehérborok, vannak vörösborok és van a pinot noir. Mindenképpen savhangsúlyos, éppen ezért baj, ha túlérett, nehézkes, lekváros. Elsősorban pirosbogyós gyümölcsöket, főképpen rengeteg epret lehet benne érezni, de ha igazán jó, akkor van benne egy jó adag erdő is földestül, avarostul, vargányástul…, abban mindenesetre minden szakkönyv egyetért, hogy a legelegánsabb borok pinot noirból készülnek. Vannak néhányan, akik fehérbort is csinálnak belőle - őket én speciel nem értem.

Ami miatt mindez eszembe jutott, az Ipacs Zsolt Titkos Fegyvere: a budaörsi borász 2011-es Szekszárdon termett pinot-járól mondhatnék hideget és meleget is, mert gyakorlatilag elfogyott: én is egy másvalamiért mentem hozzá, de valahogy belekerült kettő a kartonba – hálistennek. Izgi, mert a pincében folyó hordókísérletek martaléka lett ez is, és nagyon jól jött ki belőle. Erős pörkölésű (HT) barrique hordókhoz itthon kevesen mernek nyúlni, Ipacs Zsolt viszont furmintokhoz is ezeket használta, állítván, hogy a pörkölés úgy bezárja a fa rostjait, hogy kevesebb cserzőanyag oldódik így bele a borba, mint L, M vagy M+ toasting esetén. Vagy valami ilyesmi. Én meg elhittem minden szavát, már amit megértettem, mert a hordóválaszás és -használat számomra varangyszagú okkultizmus.

Én abban a formájában kóstoltam, amikor épp nem az eprek dühöngtek benne, hanem a mások: a földesség, a titkok, a hordó, amit érezni, de ízlik, mert nem ostoba vaníliát ad. Habzsolható, de minél jobban ért hozzá valaki, annál többet ér. Pont, mint a névrokona.

Megyeri Sára

Kapkodom a fejem erősen. Azt vettem ugyanis észre, hogy mostanában kezd menő lenni, ha valaki összevissza szőlővel rendelkezik. Mármint olyannal, hogy egy soron belül van ott minden kutyafüle, amire még a helyi nagy öregek is csak azt mondják rá, hogy „itt úgy hívjuk, hogy lófingató, na.” Akinek ilyen területe van, az általában szereti, babusgatja, de nagyon megszenved vele. Most viszont belefutottam egy olyanba, ahol ezt előnyként értékelik.
Természetesen nincs is ezekkel a szőlőkkel az égvilágon semmi baj, ha szerelembornak vagy kísérletezésnek szánják, vagy egyszerűen a birtokszerkezet mostohagyereke lesz belőle, akit eldugnak, ha jön az illusztris vendég, ám félek, hogy az új trendben nem erről van szó.

A múlt héten kóstolt Weingut Christ-féle Gemischter Satz például egy újjáéledő borfajta és az ahhoz kapcsolódó mozgalom egyik képviselője is: a Bécs körüli veltelini, rizling és mindenféle más telepítéseket direkt, a hagyományoknak megfelelően egybeszüretelik, hogy a tökéletes (fenolos) érettség bemutatása helyett a termőhely jellegzetességeit őrizzék meg . A siker vitatható: a termőhely kétségkívül megjelenhet, ám a bor annyira nem jó, hogy kedvet csináljon a többihez is és miatta akarjam felfedezni a bécsi termőhelyek páratlan izgalmait. Illetve nagyon jó lehet egy bécsi Heurigerben kóstolva, némileg olcsóbban, mint amennyibe most kerül.

Egy fiatal borászlány barátunknak például van olyan területe, amin még mindig nyomozza a szőlőfajtákat: mondanak valamit a helyi mesterek, aztán a tankönyvek, az internet és a megérzés. Van olyan ismert szekszárdi pincetulajdonos is, aki telepítést meglátva sírt, mint egy kisfiú: a becsiccsentett munkásai nem „egy sor izé-egy sor hozé” elven dolgoztak, hanem ami a kezükbe került azt bedugták egy lukba, oszt jóvan. A vége ugyanaz: csak egybe lehet szüretelni, Kriszti és Gábor pedig a legjobb tudása szerint bánnak velük, aztán drukkolnak nekik. Itthon ebből van a legtöbb – ezt hívja a rossznyelv csúnyán parasztbornak, amiből nagyon jók is léteznek – igaz, szakcikkek nem nagyon születnek róluk és ez nem a sznobéria miatt van.

Budapest valami hasonlóra törekszik majd a budai vörös feltámasztásával: tudtommal a kadarka-csóka és később kékfrankos-ültetvényeket nem külön-külön, hanem egyszerre szüretelték, tartsanak a szőlőfajták bárhol, majd egyszerre erjeszették és érlelték az egészet. Ha a Jókai-kerti telepítés talán egyszer teremni kezd, valószínűleg valami hasonló történik majd vele, és ez így lesz jó. Ez lesz az autentikus budai vörös: kistestű, könnyűvérű, nagyon szerethető kis semmiség, de ne kérjenek majd érte 10 eurót, mert nem éri majd meg az árát. Négyért viszont (reméljük) elkapkodják.

Szóval lehet, hogy új divat van születőben: egyrészt drukkolok, hogy befusson, mert sok borász dolgát könnyíteni meg, másrészt be kell valljam, hogy öregszem – ünneplés helyett még azért gyanakszom egy kicsit.

Megyeri Sára 

Hajj, de rég volt, amikor utoljára pálinkával kezdtem a napot! Nem mintha minden reggel szeretném, de megvan annak a hangulata, amikor az ember leül az asztalhoz reggel az apjával, eszik valami rettenetesen finomat és egészségtelent, közben pálinkázik egy kicsit, aztán visszafekszik és fel sem kel koradélutánig. A pálinkát reggelizés az a műfaj, amit tényleg csak akkor lehet elkövetni, ha aznap már semmit, de tényleg semmit nem kell csinálni.

Bort szerintem nem lehet reggel inni – nekem legalábbis sosem jutott eszembe. Ha néha-néha délelőttre esik egy hivatalos kóstoló, akkor sem érzem túl jól magam utána, még akkor sem, ha köpködök: legalább egy-két, de inkább három-négy órára úgy eltompulok, hogy közben a mámornak semmi nyoma - az önmagáért való reggeli borozásnak nincs értelme és kész.

Most viszont akadt egy szabad délelőttünk kettesben: akinek kisgyerekei vannak, az pontosan tudja, mekkora kincs ez. Akkora, hogy meg kell ünnepelni. Mondjuk pezsgővel.
És láss csodát: egy pohár pezsgőtől nem leszek spicces, aztán tompa, de hullafáradt sem, mint máskor a két tejeskávétól, a reggeli finom lesz, a világ pedig szép. Természetesen nem fogom itthon is bevezetni a hétköznapokra, de csak azért, mert túl hamar rászoknék.
És ha már, akkor tényleg pezsgőzzetek, ilyesmire a prosecco nem nagyon alkalmas. 

Megyeri Sára

Tudtommal a Budapesthez legközelebbi két Michelin-csillagos étterem a Taubenkobel Burgenlandban, és amikor május elsejére kitört a nyár, a Fertő-tavi családi túrát úgy alakítottuk, hogy nagyszülőt-porontyot otthagyva el tudjunk menni ebédelni. Néhány évente eljutunk oda, úgyhogy volt némi fogalmam, hogy mire számítsak – arra, hogy el leszek alélva és napokig mindenkinek ezzel fogok dicsekedni-, de megint mutattak olyat, amitől elkerekedett a szemem.

A menüt és a filozófiát nem mesélem el, keressen rá mindenki (vigyázat, a www.taubenkobel.com elég hangosan burukkol!). A flikkflakk, amitől odavoltam, az az, hogy az időtartam szerint, tehát nem a fogások száma szerint meghatározott menüket nemcsak borsorral vagy anélkül lehet kérni, hanem alkoholmentes italsorral is, amit természetesen ugyanúgy az ételekhez illesztenek, ahogy a borokat szokás. Mivel nem én vezettem, természetesen a borsort kértem, de volt olyan fogás, ahol bántam: az alkoholmentes verzió ha nem is jobb, de izgalmasabb volt.

A pitypanglimonádén még jót vigyorogtam és elhatároztam, hogy itthon én is fogok villantani vele, de a paradicsomvíztől már elkerekedett a szemem. Erwin Gegenbauert eddig csak a gyümölcseceteiről lehetett ismerni, de mint kiderült, levei is vannak (remélem, ti is beleborzongtok ebbe a képzavarba.) A paradicsomvíz úgy készül, hogy a paradicsomot csak éppen hogy megnyomkodják, de nem facsarják, pláne nem paszírozzák – az így lecsöpögő lé tiszta, áttetsző, narancssárgás és elképesztően paradicsomízű. Nagyon jó éttermek séfjei használják alapanyagként és az is ismerheti, aki gyártott már otthon szárított paradicsomot - ez az, ami pucolás közben mindenhova befolyik és jól kimarja a kezed -, de palackozva még nem találkoztam vele.
Az étterem melletti kis delikátboltban árulják, úgyhogy hoztam belőle, hogy mások is képedjenek el tőle – jelentem, sikerült. Ja, és addiktív.

Ráadásul félig-meddig ellőtték az egyik kedvenc kóstolóötletemet is, miszerint szüretkor az érett szőlőket fajtánként kéne összekóstolni a belőlük készült borokkal: a fogások mellé szőlőléből érkezett Gut Oggau fehér és vörös küvé is, Gegenbauerék webshopja pedig négyféle szőlőlevet kínál, természetesen fajtánként. Egye fene, legalább nem kell ragacsos kézzel bóklászni a sorok között. 

Megyeri Sára