Hajj, de rég volt, amikor utoljára pálinkával kezdtem a napot! Nem mintha minden reggel szeretném, de megvan annak a hangulata, amikor az ember leül az asztalhoz reggel az apjával, eszik valami rettenetesen finomat és egészségtelent, közben pálinkázik egy kicsit, aztán visszafekszik és fel sem kel koradélutánig. A pálinkát reggelizés az a műfaj, amit tényleg csak akkor lehet elkövetni, ha aznap már semmit, de tényleg semmit nem kell csinálni.

Bort szerintem nem lehet reggel inni – nekem legalábbis sosem jutott eszembe. Ha néha-néha délelőttre esik egy hivatalos kóstoló, akkor sem érzem túl jól magam utána, még akkor sem, ha köpködök: legalább egy-két, de inkább három-négy órára úgy eltompulok, hogy közben a mámornak semmi nyoma - az önmagáért való reggeli borozásnak nincs értelme és kész.

Most viszont akadt egy szabad délelőttünk kettesben: akinek kisgyerekei vannak, az pontosan tudja, mekkora kincs ez. Akkora, hogy meg kell ünnepelni. Mondjuk pezsgővel.
És láss csodát: egy pohár pezsgőtől nem leszek spicces, aztán tompa, de hullafáradt sem, mint máskor a két tejeskávétól, a reggeli finom lesz, a világ pedig szép. Természetesen nem fogom itthon is bevezetni a hétköznapokra, de csak azért, mert túl hamar rászoknék.
És ha már, akkor tényleg pezsgőzzetek, ilyesmire a prosecco nem nagyon alkalmas. 

Megyeri Sára