Kapkodom a fejem erősen. Azt vettem ugyanis észre, hogy mostanában kezd menő lenni, ha valaki összevissza szőlővel rendelkezik. Mármint olyannal, hogy egy soron belül van ott minden kutyafüle, amire még a helyi nagy öregek is csak azt mondják rá, hogy „itt úgy hívjuk, hogy lófingató, na.” Akinek ilyen területe van, az általában szereti, babusgatja, de nagyon megszenved vele. Most viszont belefutottam egy olyanba, ahol ezt előnyként értékelik.
Természetesen nincs is ezekkel a szőlőkkel az égvilágon semmi baj, ha szerelembornak vagy kísérletezésnek szánják, vagy egyszerűen a birtokszerkezet mostohagyereke lesz belőle, akit eldugnak, ha jön az illusztris vendég, ám félek, hogy az új trendben nem erről van szó.

A múlt héten kóstolt Weingut Christ-féle Gemischter Satz például egy újjáéledő borfajta és az ahhoz kapcsolódó mozgalom egyik képviselője is: a Bécs körüli veltelini, rizling és mindenféle más telepítéseket direkt, a hagyományoknak megfelelően egybeszüretelik, hogy a tökéletes (fenolos) érettség bemutatása helyett a termőhely jellegzetességeit őrizzék meg . A siker vitatható: a termőhely kétségkívül megjelenhet, ám a bor annyira nem jó, hogy kedvet csináljon a többihez is és miatta akarjam felfedezni a bécsi termőhelyek páratlan izgalmait. Illetve nagyon jó lehet egy bécsi Heurigerben kóstolva, némileg olcsóbban, mint amennyibe most kerül.

Egy fiatal borászlány barátunknak például van olyan területe, amin még mindig nyomozza a szőlőfajtákat: mondanak valamit a helyi mesterek, aztán a tankönyvek, az internet és a megérzés. Van olyan ismert szekszárdi pincetulajdonos is, aki telepítést meglátva sírt, mint egy kisfiú: a becsiccsentett munkásai nem „egy sor izé-egy sor hozé” elven dolgoztak, hanem ami a kezükbe került azt bedugták egy lukba, oszt jóvan. A vége ugyanaz: csak egybe lehet szüretelni, Kriszti és Gábor pedig a legjobb tudása szerint bánnak velük, aztán drukkolnak nekik. Itthon ebből van a legtöbb – ezt hívja a rossznyelv csúnyán parasztbornak, amiből nagyon jók is léteznek – igaz, szakcikkek nem nagyon születnek róluk és ez nem a sznobéria miatt van.

Budapest valami hasonlóra törekszik majd a budai vörös feltámasztásával: tudtommal a kadarka-csóka és később kékfrankos-ültetvényeket nem külön-külön, hanem egyszerre szüretelték, tartsanak a szőlőfajták bárhol, majd egyszerre erjeszették és érlelték az egészet. Ha a Jókai-kerti telepítés talán egyszer teremni kezd, valószínűleg valami hasonló történik majd vele, és ez így lesz jó. Ez lesz az autentikus budai vörös: kistestű, könnyűvérű, nagyon szerethető kis semmiség, de ne kérjenek majd érte 10 eurót, mert nem éri majd meg az árát. Négyért viszont (reméljük) elkapkodják.

Szóval lehet, hogy új divat van születőben: egyrészt drukkolok, hogy befusson, mert sok borász dolgát könnyíteni meg, másrészt be kell valljam, hogy öregszem – ünneplés helyett még azért gyanakszom egy kicsit.

Megyeri Sára