borjour

Egész napos küzdés, két másfél éves gyerekkel, egyedül.

Apukájuk egész nap éséjjel ügyeletes a munkahelyén.

Gyors (?!) reggeli, majd piacozás iker babakocsival, és persze ikrekkel,  málhás lóként cipelem a málnát, tojást, karalábét. Mire elérjük a játszóteret, túl vagyunk két kiboruláson, mert a túró rudit otthon felejtettem. Ebéd nem ízlik nekik, töredék másodperc, és a földön landol. Délután gyerekprogram, kisállat simogatóból légvárba, onnan körhintázni, majd vacak műanyag halacskákat horgászunk egy lavórból plüssnyulakért. És a többi, és a többi… megkíméllek titeket a részletektől, már így is túl konkrét voltam.

Csak akartam, hogy azonosuljatok. Hiszen így átérzitek azt a gyomorból kezdődő, majd egésztestes eufóriát, amit akkor érzek, mikor az esti fürdetés alatt bevillan a gondolat, ha alszanak a kicsik, kipattintok egy üveg valamilyen bort, és kortyolgatni fogom a teraszon.

Ha máshogy nem, egyedül.

Nos, péntekeste van. A teraszon eszembe jutnak a régi gyilkos péntekek, mikor az éjszakát a lányokkal a nonstop boros polca előtt kezdtük. Ott semmi se számított, csak hogy azért ne a legalsó polcról válasszunk bort magunknak, mégis európai értelmiség vagyunk, de azért ne is legyen túl drága. Név, címke, felirat nem játszott, vagyis mégis, talán a címke. A tipográfiája és szín és/vagy témaválasztása. Tetszett például a Dorombor. A cica miatt, akinek a farka irreálisan hosszú. Később hasonlóan gondoltuk kedvesnek a St. Andrea-féle akutyafáját elnevezésű csodát. Micsoda röhej, hogy a péntek estékről már nem jut eszembe egy éjjel-nappali címe sem. Egész véletlenül az sem izgat már, milyen hangzatos nevet festenek a palackra. Jó, ha izgibb, mint a pincészet neve, de nem baj, ha nincs túlcicomázva, cicamázva.

Vissza hát a teraszomra, más is változott, két gyerekkel több vagyok, ritkábbak a borozgatásra szánt esték. Épp ezért ma fölemelem a kezem, és választok egy magas polcos italt. Édes hármas, Homonna pincészet, 2008. Húú, édes, bizsergős, desszert után kéne inni. Ahh, jó lesz vele egy kis sajt is, de még mennyire jó!

Homonna Attilát saját birtokán látogattuk meg néhány éve, mikor Erdőbényén hétvégéztünk. Hirtelen ötlettől vezérelve bekopogtunk hozzá, gumicsizmában nyitott ajtót, épp a pincéjében dolgozott. Borzasztó kedvesen fogadott minket, ismeretleneket, és friss, még nem palackozott borát kóstoltatta velünk. Azóta kedvelem őt és műveit.

Sajttál, plusz Édes hármas, tökéletes duó egy magányos pénteken. Így ülünk itt, zavaromban nem is tudom hányan is.

 Veress Dóra

Blind date, azaz vakrandi. Amikor két embert úgy próbálnak meg összehozni az ismerősök, hogy a randi előtt még csak véletlenül sem ismerik egymást. Bungee jumping kötél nélkül kb. De azért néha bejön és akkor tűzijáték, csoki, zizi, madártej, the crowd goes wild.

A vakkóstoló is valami ilyesmi. Csupa izgalom már az első pillanattól fogva. Nem ismerjük a bort, címke, üveg letakar, pohárba töltés után indulhat is az ismerkedés. Vakkóstolni szerintem baromi jó! Konstans az izgalom és mivel az ember csak a végén tudja meg, helyesen tippelt-e – termelőt, fajtát, és egyáltalán: mennyire ízlik –, addig folyamatosan mehet a borok simfelése. „Lehet, hogy régen finom volt”, „Kicsit lapos, ebből nem kérek szódával sem!”, „Nincs élmény a végén”, „Nem tragikus...", stb.

Ami azt illeti, kevés ennél jobb játék létezik szerintem. Mindenki halálosan komolyan veszi. Merthogy mégiscsak súlyos érzelmi dilemmákról van szó! A borissza ki akarja deríteni, ki az, aki éppen szédíti őt, és képes instant meggyűlölni a pohár tartalmát, ha úgy érzi, az céda módjára becsapja. Beleszeretés van, felismerés, rádöbbenés, visszahőkölés, ciccegés és utálkozás – pont, mint normál esetben nő és férfi között. Játék ez, ahol a tét az érzékek maximális bizsergetése.

Amikor legutóbb ilyen vakkóstolón voltam – rosé sor a nyári nagy melegben, ami ígéreten hangzott –, mindez be is jött. Íme a két véglet: az oltári nagy csalódás – szakítás az első randi első 10 percében – a Francois President Rosé Brut személyében. Jellegtelensége okán a teszt alatt a társaság egyöntetűen lehabzóborozta, majd amikor név is került a nedű mellett, újfent egyöntetű kifakadás lett a vége. Kár érte.

A jól sikerült, szexi randit pedig számomra a balatonboglári Tisli rosé képviselte a 2010-es évjárattal: kellemes gyümölcsös ízek, utózönge nélkül, semmi savtúllógás, és ha egy fokkal határozottabb lenne, belekötni sem lenne miért. Mostoha évjárat jó kompromisszumos bora ez, na! A következő vakkóstolóra vinném is magammal. Csak hogy magasabbra tegyem a lécet a többi jelölt számára.

Ördögh Bálint

Törley Francois President Rosé Brut, 3406 Ft (Veritas)

Tisli Rosé, Balatonboglár, 2010, 975 Ft (Veritas)

Nem hiszek a véletlenben.

Nemrég örököltem egy réges-régi szakácskönyvet, és elkezdtem lapozgatni. Na nem úgy kell elképzelni, mint a mai modern jegyzeteket, egészen más. Direkt használom a „jegyzeteket”, mivel ez olyan szinten részletes, hogy a mostani könyvek a nyomába sem érnek. Tiszteletet érdemel már a kora miatt is, meg azért is mert könyv. Kézzel fogható, van súlya, szaga,illata, története, eleganciája és nem utolsó sorban mondanivalója.

Érdekes ezt mondani egy szakácskönyvről, de ha az ember fogékony rá, nagyon sokat lehet belőle tanulni. Itt nem csak az ételek elkészítésének különböző módjáról beszélek, hanem a stílusról. Mert főzni is sokféleképp lehet, például: unalmasan-muszályból, a megszokotthakhoz ragaszkodva-kóstolás nélkül, kalandvágyból-pontatlanul, lezseren de nem hanyagul, gusztusosan, gusztustalanul, vidáman, és persze szomorúan. Szerintem ezek közül bárki meg tudná mondani, melyik hozzáállással  lesz a legfinomabb az  étel. 

Lehet, hogy régimódi vagyok, de én még mindig szeretem a könyveket. Főleg a jó szakácskönyveket. Vizuális típusként rögtön elképzelem a régi patinás konyhába, a fa keretes kissé kopott ablakokon beszűrődő fényt, amint megcsillan a rendben felakasztott vörösréz lábasokon. Kezdődik a friss zöldségek pucolása a déli húsleveshez, az asztalon már megtisztítva várja sorsát a marhafartő, odébb illatozik a petrezselyem. Közben készül a levesbevaló consommé, májas séberli, vagy a sonkás-sajtos hablepény. Időutazás a javából, hiszen kézzel fogható a történelem.

A könyvet tovább olvasgatva rá kellett jönnöm, hogy a magyar gasztronomia nagyon magas szinten volt annak ellenére, hogy az első világháború igen nagy károkat okozott.

Annak érdekében, hogy visszanyerje megkopott fényét, elvittem egy könyvkötő mesterhez, aki mikor a kezébe vette, úgy forgatta, mintha csodát látna. Ekkor kezdett derengeni, hogy micsoda kincshez jutottam felmenőim által. Mint kiderült a könyv legalább 80 éves, és egy nagyon ritka darab. Jó kezekbe került, és pár hét után új borítóval és teljesen rendbe hozva kaptam vissza.

Muszáj idéznem az előszóból, mert ez elmond mindent a korabeli gondolkodásból:

„El sem képzelhető, milyen nagy és fontos szerepe van az embernek életében a sütés-főzés tudományának, illetve a helyes és jól elkészített ételekkel való táplálkozásnak. Ennek köszönhető  jórészben az egészség,erő,munkakedv,vígkedély,elégedettség, amelyek nagyban hozzájárulnak az emberi boldogsághoz.” (bánffyhunyadi Hunyadi Erzsébet,férj:Stiasny Nándorné)

Nem akarom én játszani a bölcset, de egyet mondok: vissza a gyökerekhez! Minden lény, de legfőképp az ember azért csinál mindent, hogy boldog legyen. Mint tudjuk az evés az egyik leggyakoribb örömforrás, egyik kulcsa a boldogságnak. Valószínű én ezt már kisgyermekként is éreztem,állandóan a konyhában ügyetlenkedtem, ennek persze ma is jól látható jelei vannak az akkor szerzett sérülések által a kezeimen. Én akkor és még ma is a főzés által tudom legjobban kifejezni a szeretetemet és hálámat.

BORday

Mi ma hazánkban a legnagyobb gondja a kézműves borászatoknak? Mert abban sokan egyetértünk, hogy számos gond van.

Ne ijedjetek meg, a kérdés beugratós volt. Annyian beszélnek és főleg írnak a bajokról, hogy nem kívánok beállni a sorba (bár a problémák ettől még léteznek, csak azt gondolom hogy egy újabb siránkozós cikk a kupacon már nem oszt vagy szoroz)

Inkább arról írnék, ami manapság úton-útszélen előpattanó kérdés: Mi is az a kézműves borászat?

Mondjuk úgy a borkóstolóink mindegyikén előkerül, ami tök jó. Azt már jobban unom, amikor valaki vagy valakik elkezdenek okoskodni, hogy íme az alkalom, fogalmazzuk meg mi is az „kézműves borászat”. Ilyenkor elkezdődik a jelszavak lövöldözése: hagyományos, kézi munka, bogyószelekció, bio...  Mindenki automatára kapcsolja magát és arra figyel melyik jól ismert kifejezést nem pukkantotta még el senki, én pedig majd’ lefordulok a székről unalmamban.

Múlt hétvégén egy laza móri látogatás során ír barátainkkal kezdtünk el beszélgetni a magyar borról és a kis kontra nagy borászatokról. Mondanom sem kell néhány pohár után előkerült az imént boncolgatott kérdés. (Tudniillik a srácok az elmúlt hetekben intenzív kiképzést kaptak a magyar borokról, és életükben először, láttak szőlőtőkéket is). Nem tudom, hogy az angol és magyar nyelvek szimbiózisa miatt, vagy a nap állása segített, de mindenesetre sikerült kibogozni, majd megszülni az általam ismert eddigi legjobb definíciót. „Kézművesnek minősül az a borászat, ahol a honlapon (ma már kötelező, hogy legyen!) szereplő telefonszám közvetlenül a borásznál vagy legalábbis a család valamely tagjánál csörög. Továbbá a borászatnak küldött elektronikus üzenetre csak néhány órán belül válaszolnak, mert előbb be kell fejezni a metszést.” Ír barátaink, akik rövid ismeretségünk alatt már több magyar borvidéket is bejártak - a hétvégén tovább folytatták jó szokásukat, ezúttal az Egri Borvidékkel ismerkedvén -, egyből megértették miről beszélünk és folyhatott tovább a társalgás. De ekkor már a kedvenc témámról, a borok és zenék harmóniájáról. Erről viszont majd legközelebb. Addig is ízelítőül egy nagy igazság az Amorf Ördögöktől: „A két remix király, Bartók és Kodály.” Ők tuti kézművesek voltak!

Pécsi-Szabó Dénes

“Szeretem az állandó déli szellőt, szeretem a napsütést, szeretem a jó társaságot, szeretek a

tőkék közt lógni nyaranta, szeretem a zenét és hogy örömet okozhatok ezzel neked...”

Ezt a rosé mondta nekem palackozás előtt még decemberben. (Igen, mi csak közvetlenül karácsony előtt palackozzuk a rosét, de bocs, eltértem a tárgytól…) Az az igazság, hogy teljesen egyetértek a rosénk fenti gondolataival.

A borokat mindig megszemélyesítem. Egyrészt, mert így könnyebb elképzelni őket, másrészt mert jó játék. És egyre többen játszanak velem. Nem csak azért, mert a megszemélyesített borok száma növekszik, hanem azért is, mert mások is ráéreztek a játék ízére. A lényeg: ne vegyük túlságosan komolyan magunkat. A bort viszont bizonyos mértékig illik komolyan venni. Főleg két palack elfogyasztása után! (Mondanom sem kell, hogy a szerző ilyet maga még nem tapasztalt :) Szóval a bor néha komoly. Néha meg nem az. Nagy igazság ez, írjátok fel valahova, de ne egy cetlire, mert azt csak elveszítitek!

Szeretem a bort. Ezzel a kijelentéssel, azt hiszem, senkinek nem okozok meglepetést. És szeretem ezt a rosét is. Ezért nem szedem részeire pusztán objektív szempontok alapján, nem elemezgetem, nem iszom melegen, vagy például vizespohárból sem. Miért? Azért, mert szeretem.  És nem csak megszemélyesíteni. De erről a roséról mégis hadd mondjak egy kicsit többet:

Az biztos hogy csajról van szó. Direkt ezt a szót használtam. Azért mert túl szemtelen ahhoz, hogy hölgy legyen. Pedig nagyon nőies. És elegáns. Máris kicsit ellentmondásba kerültem magammal. De ezt most úgy írom, ahogy eszembe jut. És mindkét jelző igaz rá. Tehát egy szép (és elegáns) „csaj” ez a rosé. És most még fent is hordja az orrát, mert nagy dícséretben részesült. Brüsszelbe megy borbemutatóra, mert hát kiválasztották. Én meg elkísérem. De szigorúan csak „kísérem” és fordítok neki (nem mindenki tud roséul). És mit mond majd? Nos, azt hiszem, én már tudom. Azt is tudom, hogy akkor jön majd át az üzenete, amikor a borkóstolók egyre hangosodó morajától már én sem hallom, hogy mit mond „Ő”.

Pécsi-Szabó Dénes