borjour

Kapkodom a fejem erősen. Azt vettem ugyanis észre, hogy mostanában kezd menő lenni, ha valaki összevissza szőlővel rendelkezik. Mármint olyannal, hogy egy soron belül van ott minden kutyafüle, amire még a helyi nagy öregek is csak azt mondják rá, hogy „itt úgy hívjuk, hogy lófingató, na.” Akinek ilyen területe van, az általában szereti, babusgatja, de nagyon megszenved vele. Most viszont belefutottam egy olyanba, ahol ezt előnyként értékelik.
Természetesen nincs is ezekkel a szőlőkkel az égvilágon semmi baj, ha szerelembornak vagy kísérletezésnek szánják, vagy egyszerűen a birtokszerkezet mostohagyereke lesz belőle, akit eldugnak, ha jön az illusztris vendég, ám félek, hogy az új trendben nem erről van szó.

A múlt héten kóstolt Weingut Christ-féle Gemischter Satz például egy újjáéledő borfajta és az ahhoz kapcsolódó mozgalom egyik képviselője is: a Bécs körüli veltelini, rizling és mindenféle más telepítéseket direkt, a hagyományoknak megfelelően egybeszüretelik, hogy a tökéletes (fenolos) érettség bemutatása helyett a termőhely jellegzetességeit őrizzék meg . A siker vitatható: a termőhely kétségkívül megjelenhet, ám a bor annyira nem jó, hogy kedvet csináljon a többihez is és miatta akarjam felfedezni a bécsi termőhelyek páratlan izgalmait. Illetve nagyon jó lehet egy bécsi Heurigerben kóstolva, némileg olcsóbban, mint amennyibe most kerül.

Egy fiatal borászlány barátunknak például van olyan területe, amin még mindig nyomozza a szőlőfajtákat: mondanak valamit a helyi mesterek, aztán a tankönyvek, az internet és a megérzés. Van olyan ismert szekszárdi pincetulajdonos is, aki telepítést meglátva sírt, mint egy kisfiú: a becsiccsentett munkásai nem „egy sor izé-egy sor hozé” elven dolgoztak, hanem ami a kezükbe került azt bedugták egy lukba, oszt jóvan. A vége ugyanaz: csak egybe lehet szüretelni, Kriszti és Gábor pedig a legjobb tudása szerint bánnak velük, aztán drukkolnak nekik. Itthon ebből van a legtöbb – ezt hívja a rossznyelv csúnyán parasztbornak, amiből nagyon jók is léteznek – igaz, szakcikkek nem nagyon születnek róluk és ez nem a sznobéria miatt van.

Budapest valami hasonlóra törekszik majd a budai vörös feltámasztásával: tudtommal a kadarka-csóka és később kékfrankos-ültetvényeket nem külön-külön, hanem egyszerre szüretelték, tartsanak a szőlőfajták bárhol, majd egyszerre erjeszették és érlelték az egészet. Ha a Jókai-kerti telepítés talán egyszer teremni kezd, valószínűleg valami hasonló történik majd vele, és ez így lesz jó. Ez lesz az autentikus budai vörös: kistestű, könnyűvérű, nagyon szerethető kis semmiség, de ne kérjenek majd érte 10 eurót, mert nem éri majd meg az árát. Négyért viszont (reméljük) elkapkodják.

Szóval lehet, hogy új divat van születőben: egyrészt drukkolok, hogy befusson, mert sok borász dolgát könnyíteni meg, másrészt be kell valljam, hogy öregszem – ünneplés helyett még azért gyanakszom egy kicsit.

Megyeri Sára 

Hajj, de rég volt, amikor utoljára pálinkával kezdtem a napot! Nem mintha minden reggel szeretném, de megvan annak a hangulata, amikor az ember leül az asztalhoz reggel az apjával, eszik valami rettenetesen finomat és egészségtelent, közben pálinkázik egy kicsit, aztán visszafekszik és fel sem kel koradélutánig. A pálinkát reggelizés az a műfaj, amit tényleg csak akkor lehet elkövetni, ha aznap már semmit, de tényleg semmit nem kell csinálni.

Bort szerintem nem lehet reggel inni – nekem legalábbis sosem jutott eszembe. Ha néha-néha délelőttre esik egy hivatalos kóstoló, akkor sem érzem túl jól magam utána, még akkor sem, ha köpködök: legalább egy-két, de inkább három-négy órára úgy eltompulok, hogy közben a mámornak semmi nyoma - az önmagáért való reggeli borozásnak nincs értelme és kész.

Most viszont akadt egy szabad délelőttünk kettesben: akinek kisgyerekei vannak, az pontosan tudja, mekkora kincs ez. Akkora, hogy meg kell ünnepelni. Mondjuk pezsgővel.
És láss csodát: egy pohár pezsgőtől nem leszek spicces, aztán tompa, de hullafáradt sem, mint máskor a két tejeskávétól, a reggeli finom lesz, a világ pedig szép. Természetesen nem fogom itthon is bevezetni a hétköznapokra, de csak azért, mert túl hamar rászoknék.
És ha már, akkor tényleg pezsgőzzetek, ilyesmire a prosecco nem nagyon alkalmas. 

Megyeri Sára

Tudtommal a Budapesthez legközelebbi két Michelin-csillagos étterem a Taubenkobel Burgenlandban, és amikor május elsejére kitört a nyár, a Fertő-tavi családi túrát úgy alakítottuk, hogy nagyszülőt-porontyot otthagyva el tudjunk menni ebédelni. Néhány évente eljutunk oda, úgyhogy volt némi fogalmam, hogy mire számítsak – arra, hogy el leszek alélva és napokig mindenkinek ezzel fogok dicsekedni-, de megint mutattak olyat, amitől elkerekedett a szemem.

A menüt és a filozófiát nem mesélem el, keressen rá mindenki (vigyázat, a www.taubenkobel.com elég hangosan burukkol!). A flikkflakk, amitől odavoltam, az az, hogy az időtartam szerint, tehát nem a fogások száma szerint meghatározott menüket nemcsak borsorral vagy anélkül lehet kérni, hanem alkoholmentes italsorral is, amit természetesen ugyanúgy az ételekhez illesztenek, ahogy a borokat szokás. Mivel nem én vezettem, természetesen a borsort kértem, de volt olyan fogás, ahol bántam: az alkoholmentes verzió ha nem is jobb, de izgalmasabb volt.

A pitypanglimonádén még jót vigyorogtam és elhatároztam, hogy itthon én is fogok villantani vele, de a paradicsomvíztől már elkerekedett a szemem. Erwin Gegenbauert eddig csak a gyümölcseceteiről lehetett ismerni, de mint kiderült, levei is vannak (remélem, ti is beleborzongtok ebbe a képzavarba.) A paradicsomvíz úgy készül, hogy a paradicsomot csak éppen hogy megnyomkodják, de nem facsarják, pláne nem paszírozzák – az így lecsöpögő lé tiszta, áttetsző, narancssárgás és elképesztően paradicsomízű. Nagyon jó éttermek séfjei használják alapanyagként és az is ismerheti, aki gyártott már otthon szárított paradicsomot - ez az, ami pucolás közben mindenhova befolyik és jól kimarja a kezed -, de palackozva még nem találkoztam vele.
Az étterem melletti kis delikátboltban árulják, úgyhogy hoztam belőle, hogy mások is képedjenek el tőle – jelentem, sikerült. Ja, és addiktív.

Ráadásul félig-meddig ellőtték az egyik kedvenc kóstolóötletemet is, miszerint szüretkor az érett szőlőket fajtánként kéne összekóstolni a belőlük készült borokkal: a fogások mellé szőlőléből érkezett Gut Oggau fehér és vörös küvé is, Gegenbauerék webshopja pedig négyféle szőlőlevet kínál, természetesen fajtánként. Egye fene, legalább nem kell ragacsos kézzel bóklászni a sorok között. 

Megyeri Sára

Olcsó poénkodásra ad lehetőséget az Éves Magyar Rosé Mustra neve – az egyik legolcsóbbat maga Zilai Zoltán sütötte el a katalógus beköszöntőjében, miszerint "Rosalia – Bárhol, bármikor, bárkivel..." , - de tény, hogy könnyen megjegyezhető. Ami nem utolsó szempont, ha látogatót szeretnének egy olyan időszakban, amikor annyi a borfesztivál és kóstoló, hogy ember legyen a talpán, aki legalább a jobbakra eljut. Rozéfesztivált hűvösben viszont öngyilkosság szervezni, úgyhogy marad a valahogy kilógás a sorból. Akár hülyenévvel is.

Nos, én azért mentem éppen oda, mert az volt közel. Reggel megcsináltam az ebédet, a családot elindítottam valami tömegrendezvényre, ahol egyenruhás rézfúvósok is találhatók (igen, a kétévesek ízlése igen tragikus tud lenni), aztán lecsattogtam a Larus rendezvényközpontba, ahol becsületükre legyen mondva, majdnem az összes kiállító jelen volt délelőtt fél 11-kor, - igaz, kicsit csodálkozva néztek rám, mint egyetlen kívülállóra.

Mivel szombat délelőtt tökegyedül nem szándékoztam mosolygósra kóstolni magam, ezért az akkurát pléhbögrémmel érkeztem, így az 57 tételből másfél óra alatt huszonkettőt tudtam megkóstolni. És nagyjából a negyede tetszett is, annyira, hogy még most, a varázs elmúltával is vásárolnék belőlük. Tockosért kiáltó sznobériának tűnhetnek ezek az arányok, de ez az én tapasztalataim alapján nagyon-nagyon jó: ha minden borfesztiválon olyan lenne a felhozatal, hogy minden negyedik bort szeretném, akkor sokkal szebb lenne a világ.

Címszavakban ezekért lelkesedtem:

- Borbély Badacsonyi Pinot Noir Rosé „Kinnagangon”, Badacsony, 2011: epres, légies, szépséges, nagyon tiszta. Mármint nem szimplán a bor, mert az a minimum, hanem az összhatása. Kaja nélkül, párás szemekkel. És adassék meg, hogy egyszer halljam a nevét egy angol szájából.

-  Bujdosó Rosecco, Dél-Balaton, 2011: (pinot noir és cabernet sauvignon gyöngyözőbor) Mint a robbanóscukorka, nem lehet abbahagyni tőle a vigyorgást. És még szép is: tengerészcsíkos és szalag van a nyakában. Bedőlsz neki.

-  Etyeki Kúria Rosé, Etyek, 2011: kicsit sötétebb az átlagnál, robbanóan gyümölcsös, az etyeki kúriás pinot-ok minden varázslatával és eleganciájával. A pincénél a szezon kezdetére elfogyott.

-  Gajdos Egri Kékfrankos Rosé, Eger, 2011: nagyon gyümölcsös, nagyon jó savakkal, nagyon magas alkohollal, ami nem lóg ki a nagy test mögül. Minden a helyén van, csak nagyon fel van tekerve a volume. Nagyothallóknak is.

- Gál Kékfrankos Rosé, Szigetcsép,  2011: az etalon. Illatos, de nem parfümös, rengeteggyümölcsös, de nem annyira, hogy eltelítsen, elképesztően jóivású bor. Kartonszámra.

-  Kovács Nimród Egri Rosé, Eger, 2011: olyan málnaszörpi, ami kiteszi, amije van, megrázza, aztán leüt vele. 13%vol alkohol, és még 7,5 g cukor(!), ráadásul a címkéje is flitteres: velejéig diszkórozé. Nem az én stílusom, de van az a lelkiállapot, nagyon is.

Voltak sillerek is, legközelebb azokról mesélek. 

*(egy erős testalkatú, 40-es hölgy vezette városi terepjáró rendszáma, ami örökre belémégett)

Megyeri Sára

Az ember belép szerda délután a Várfok Galériába, és egy pillanatra azt gondolja, nincs is szebb látvány néhány jól megtermett, rókákkal díszített, kék köténybe csomagolt borásznál.

Tudjuk, ezt meg kell magyaráznunk.

Szóval azt történt, hogy Heimann Zoltán szekszárdi borász hívó szavára összeállt hat bortermelő, hogy a Heimann által korábban kitalált néven (kis módosítással) sillert készítsen, és ezt többé-kevésbé azonos csomagolásban egyszerre dobja a piacra. Így született meg 2012-ben a hat kicsi róka, valamennyi narancssárga kapszulával, csavarzárral, és egységesen Fuxli néven.

Az önmagában óriási dolog, hogy hat ember össze tud állni egy célért (ebben a zországban), ha pedig ez a cél ráadásul egy finom ital, akkor már... kicsit meg is magyaráztuk az első mondatunkat. A siller nagy magyar találmány, pont ez, pont így nem igazán létezik a világban, bár néhány külföldi, rozénak nevezett könnyű vörösbor akár gondolhatná magáról, hogy siller, ha beszélne magyarul. A dédapáink által állítólag „fukszos”-nak becézett bor másfél-két nap héjon áztatással készül, amitől egy picit sötétebb színe lesz, mint a rozénak és világosabb, mint a vörösbornak, plusz belekerül némi cserzőanyag, ami tökösebbé teszi.

A hat szekszárdi borász – Eszterbauer, Heimann, Merfelsz, Németh János, Pósta testvérek és Sebestyén Csaba – abban megegyezett, hogy javarészt „Kárpát-medencei” fajtákból, vagyis kékfrankosból és kadarkából, készíti a fuxlit, így a végeredmény jó esetben narancsos színű, finoman fűszeres, jó savú, vidám, gyümölcsös, nyári alaplé lett, nem lehet véletlen, hogy kétszáz fős és szélesen vigyorgó, optimista érdeklődő tömeg lögybölt feLugossy képei előtt a hűs budai szürkületben...

(A kadarkáról amúgy is azt gondoljuk, hogy sillernek a legjobb, de annak aztán bitang... de ezt a zárójelet gyorsan be is zárjuk, mielőtt véglegesen kisokkolóznának minket a Borok Házából.)

A nagy vigyorgás és kóstolás közben azért feltűnt, hogy ahány fuxli, annyiféle. Volt köztük egészen lágy karakterű és ficánkolós savú, talán azért is, mert volt, aki bontott almasavat és volt, aki nem; 12-es alkohol és 13-as; krémesebb textúrájú és könnyedebb; sok fajtával dolgozó és fajtabor... Én ezt egyáltalán nem bántam: így legalább volt okos ürügy körbe-körbejárni („nézzük, meg, az milyen!”), de lehet, hogy a kevésbé érdeklődő fogyasztót nem segíti ez a sokszínűség, ha a cél egy új, egyébként jól működő brand felépítése. Ezt persze majd a fuxlikör – mely nyitott és várja, hogy bővüljön – eldönti: fokozzák-e az egységességért az önszabályozást vagy rábízzák a fogyasztóra, hogy eldöntse, melyik róka legyen a rendszeresen rendelt háziszmöre.

Nagy Sebestyén

További írások a fuxliról:

Rókabőrbe bújt borászok

Fuxli, siller, történelemleckék

Jön a Fuxli

Fix, hogy Fuxli, de mi az?