borjour

Amikor fiatal voltam és bohó, - a múlt század ’89 –e előtt - éppen nem volt, avagy nem éppen volt piacgazdaság szép honunkban. (Nem mintha érdekes lenne, de azt gondolom, talán most sem az van legalább is a szó klasszikus értelmében!) Tervgazdaság volt. Általában 5, néha 3 éves tervekkel, melyben központi-bizottságilag megtervezték, hogy miből gazdálkodjunk, kigazdálkodták, hogy mit tervezzünk - a mindenkori illetékesek - a kérdéses időszakban… Nem volt a polcokon ekkora borkínálat, akár tételszámot akár minőség figyelünk. Voltak VIN-ek, voltak ÁG- kés TSz-k. Voltak borászati nagyüzemek. Illetve csak azok voltak. Évjáratonként, párszáz féle bor jelenhetett meg a jelenlegi párezer helyett. Persze akkoriban az évjáratnak, fajtának kevesebb jelentőség adatott, mivel elsődlegesen nagy tételszámú típusborokat készítettek. Extenzív, mennyiségorientált termelés volt a jellemző, KGST „piac” és „erősített csemege”… De akkor is volt egy úgynevezett termékkosár, - bár annyira ezt akkoriban nem vizsgálgatták. A kenyér 3,60 a tej 5, a vaj 6,- a tejföl 12,-Ft volt éveken keresztül - legalábbis a tervgazdasági érában szocializálódott ifjú énem emlékei alapján. És akkor is lehetett bort venni. Lehetett például Debrői Hárslevelűt venni – egészen hasonló volt a címkéje a mostanihoz (félédes barnás levélke…), de persze általában nem volt debrői és nem volt hárslevelű származású. Piacos egyszerű típusbor volt 36-40 Ft között palackárral. Cirka10* annyiba került, mint 1kg kenyér. Manapság ennek a bornak korutódjait 4-500 forintért tehetjük magunkévá némely boltban, viszont a kenyér az sehol nem 40-50 Ft. Az archív termékkosár béli, alapvető élelmiszerre vetített pozíciós arány 10-ről 2-re csusszant, de úgy, hogy a borral versengő, iható, vagy annak tűnő fogyasztási cikkek, mint a sör, a tej, az üdítő nem vesztettek, - legalábbis annyit nem vesztettek pozíciójukból!!! Vajon hogy bukhatott ekkorát pár év és egy rendszerváltás alatt ez az Istenadta ősi szakma szép honunkban? (Rengeteg jó ötletem van, csak liba legyen elég… …és Neked?)

Az egyszerű borkedvelő a kóstoló előtt valamit azért megérzett. Valamit, de hogy valójában mi lesz, azt nem is sejtette. Elvégre bortanfolyamot végzett, kóstolt sokszor, sokfélét. Messze nem eleget persze, de azért olyan nagy csodát már valószínűleg nem fog látni. Ezt gondolta. Tévedett.

Történt ugyanis, hogy az egyszerű borkedvelő állt, kétes magabiztossággal keveredő önelégültséggel, a borkóstolók kezdetét váró, szokásos kis terpeszében, laza pohártartással.  És akkor egyszerre csak ott találta magát, szemtől szemben Vida Péterrel.  Vida Péterrel személyesen, akinek persze már hallotta hírét, és többször itta - nagy megelégedettséggel - borait. Csak éppen nem hallotta még beszélni róluk... És hát, ez az, ami nem mindegy! Nagyon nem…

Szóval az egyszerű borkedvelő áll, forgatja a bemelegítő rosét, és hallgatja Vida Pétert. Aki mesélni kezd...

Vida Péter lokálpatrióta. Ami azért is érdekes, mert a kozmopolita idiotizmus korában az ilyesmi manapság nem éppen divat. De Vida Pétert ez egyáltalán nem zavarja, sőt! Ő ugyanis érezhetően él-hal szülővárosáért, és ennek hangot is ad. „2500 év óta Szekszárdon mindenki a bor körül forgolódik” –  állítja büszkén, és az egyszerű borkedvelő érzi, hogy akkor az úgy is van.

Vida Péter spirituális tanító. Zen történetet mesél, a bor számára sokkal több, mint egy szimpla ital:  Tisztelni kell. Egy kódolt üzenet. Maga AZ ÉLET. Így, csupa nagybetűvel. LA VIDA.

Vida Péter szentimentális. Meghatározó élményéről mesél, amikor csúcsborát először megmutatva egy neves szakértőnek, az kóstolása után szólni sem tud az élménytől, és meghatódottságában egyszerűen könnyes lesz a szeme. Mármint a szakértőnek, a történetben. És lehet, hogy egy kicsit Vida Péternek is, ott a pincében, a történet mesélése közben. De ezt az egyszerű borkedvelő csak erősen gyanítja, végtére is elég sötét van...

Vida Péter kiváló borász. Öreg Tőkék Kadarkája, ami nem egy hatalmasság, hanem inkább végtelen finomság ... Estve cuvée, amivel a fiatalokat lehet rávezetni az útra ... Merlot, a szeretet bora (és a csajozásé, tenné hozzá némileg más megvilágításba helyezve a megállapítást saját tapasztalati élményeiből fakadóan az egyszerű borkedvelő)... Franc, a Szekszárdon új, méltó hazára találó... És a La Vida nagyléptékű, elegáns csúcstétele. Bizonyíték mind, és nem ígéret. Akkor, ott!

Vida Péter varázsló. Mert mi más is lehetne az, aki boraival és személyes varázsával zárójelbe tud tenni egy csodát. Történetesen a Budavári Labirintust. Mert hogy ugyanis éppen ez - az egyébként  nem mindennapi – ’pince’ volt az ominózus kóstoló helyszíne...

Így történt hát, hogy az egyszerű borkedvelő állt, a borkóstolók végén szokásos, már meglehetősen  labilis kis terpeszében, és elhatározta: a Budavári Labirintusba muszáj lesz még egyszer eljönnie. Hogy igazából is végignézhesse...

Mert mondják, a Budavári Labirintus csodálatos. Csak hát Vida Péter meg varázslatos…

Mikola Tamás

Megszületett... a fejemben már réges-régen! Először csak a név: nap-hold-csillag, napholdcsillag, úgy éreztem hogy ez igazán én vagyok és az enyém az egész világegyetem... aztán rájöttem, hogy nagyon keveset tudok a világról, pláne a világegyetemről, de a “napholdcsillag” csak ért, érlelődött és szép lassan palack formát öltött (gyönyörű borral kecses testében)!

Folyton ezen járt a fejem... hogy vajon hány hónapot tölt majd hordóban, melyik évjáratban rukkol elő, milyen szőlőfajták házasítása lesz, mint amikor kislány koromban arról álmodtam, hogy egyszer anya leszek és kisbabám lesz. Izgatottan vártam a napot!

2010. november 18-án a nap (alis Chardonnay), a hold (alis Pinot Gris) és a csillag (alis Ezerjó) házasságot kötöttek Móron, a Hársfa utca 10.  szám alatt (a Maurus Pincében) egy gyönyörű 500l-es tölgyfa hordóban és így már itt, együtt folytatták tovább gyönyörű, kalandos életüket!

A napholdcsillag házasítását komoly kísérletezés előzte meg – fontos a jól megválasztott arány - ezért házasítottam kicsiben, kóstolgattam, próbáltam elképzelni hogy milyen lesz majd. Szomszédom, Ákos (ifj. Kamocsay Ákos, borász) szabad kezet adott, majd egymástól függetlenül ugyan azt a mintát választottuk ki. A bort összefejtettük és a hordóra, csak annyit írtam: napholdcsillag 2010, P.S. I love You. A szavaknak ereje van, a leírt szónak különösen és ezt a bor megérzi.

Spontán almasav bomlás indult be, aminek köszönhetően kellemes vajas, mogyorós, telt ízeket kapott a bor. Végig finom seprőn tartottuk. Hetente kóstolgatva azt tapasztaltuk, hogy hol a chardonnay, hol az ezerjó, hol a szürkebarát fajtajegyei domborodtak ki a borból… néha elkeseredtem, mert teljesen laposnak éreztem, máskor pedig gyönyörű, komplex formáját hozta. Hogy milyen is lesz?, remélem harmonikus, mosolygós, szeretni való – de ezt mindenki majd maga döntse el.

A héten átfejtjük (de még nem szűrjük) és egy 5hl-es rozsdamentes acéltartályban érlelődik majd tovább, várva hogy mikor kerül palackba. Azt már én is várom! Izgalmas feladat ez és titkon örülök is, hogy nem egy jó évjáratból lesz az első borom – melyhez nagyon sok segítséget kaptam! Hamarosan már a Csetvei Pincében kóstolhatjátok…

Csetvei Pincészet napholdcsillag, Mór, 2010, hamarosan!

Csetvei Krisztina

Az mindenképpen kedves gesztus, ha egy forgalmazó miután bora nagy elismerést kapott, árat csökkent. A Kreinbacher Somlói (2007) a legutóbbi Pannon Bormustrán (mint sokan mások...) csúcsbor minősítést kapott, a Bortársaság pedig levitte az árát 1590 Ft-ra. Szép. És ügyes is. Mert mikor, ha nem most...? Egy jó somlói 6 eurós polcáron elég rendes ajánlat, kérdés, hogy a Somlói jó somlói-e. Az illata mindenesetre olyan, mint a legjobbaké. Intenzív, gazdag, egyedi. Egyszerre jelennek meg benne a gyümölcsök és a másodlagos jegyek. Előbbiek közül a birsalmás-körtés karakter a legerőteljesebb, amit egy kevés méz egészít ki. Mindezt körbeveszi a hordós érlelésből pöffenő krémes-vaníliás, fűszeres felhő. Az a fajta illat, ami már-már szájbarágósan akarja elmesélni a borról, hogy milyen szőlőfajtákból (76% furmint, 21% hárslevelű) és milyen érlelésmóddal (9 hónap 500, 1000 és 2000 literes, nem elsőtöltésű hordókban) készült. Eddig jó. Adnék érte négy buszjegyet. Szájba véve viszont egy kicsit már oszlik a lelkesedésem. Nem, az oszlik erős. Halkul, mondjuk. A savérzet enyhe, a gyümölcsök sehol, vannak viszont szekunder, meg tercier aromák – abszolút jól iható, de vitatkoznánk a forgalmazó állításával, mely szerint ez a bor most van a csúcsán. A test közepes, a hosszúság is, a korty végén cseres kesernyével és robajló alkohollal. A Somlói egy hátmárnemmaigyerek macsó; jól áll neki az ősz halánték, a duma még lehengerlő, de hiányzik már a lendület meg az életerő. Lehet, hogy a nagy savú somlói borok elméletileg jól érlelhetők, de a tapasztalatom az, hogy a legtöbb akkor is frissen a legjobb. Nézzétek meg a legnagyszerűbb osztrák fehérborokat – mindig a legfrissebb évjárat van szem előtt, pedig egy pöpec veltliner húzza ám húsz évig is. De valahogy nem azokkal érik el az osztrákok impresszív számaikat a borexportban... (Na mindegy, a Kreinbacher akkor is az egyik legjobb somlói borászat, nyertes négyévesük pedig ennyi pénzért egy próbát megér. Továbbá hajrá, Kőkonyha!)

Ismerem, aki ismerte azt, aki elkövette, tehát nem városi legenda, hogy a budapesti éjszakában mozgott egy fiatalember, aki mindkét hóna alatt egy szőkével hangosan kért „édes don perinyomot” a pultnál. Röhögtek is rajta sokan, hiszen szegény felvágni vágyó  nem tudta, hogy a Moet& Chandon pezsgőház legelőkelőbb- és legdrágább-  pezsgőjét nem egy forró vérű spanyol donról nevezték el, hanem Dom Pierre Perignon bencés szerzetesről, aki pincemesterként is dicsérte az Istent. Ezen túl még az is kellemetlen, hogy soha, semmilyen körülmények között nem készítettek édeset ebből a nedűből, arcpirító hiba lett volna.

Persze nem akarok felvágós lenni, minderről én is csak akkor értesültem, amikor Épernay-ben jártam, egy irtó édes kis faluban, Franciaország boros szemmel egyik legizgalmasabb régiójában, Champagne-ban. Pezsgőházak egymás után egy tündéri domboldalon, nagy nevek, döbbenetes pincék, és persze a pezsgő maga, szóval van varázslat. Délutánra végigpincészkedtük Veuve Clicquot-t, Taittinger-t, Laurent Perrier-t  és persze kóstolgattunk is mindenhol.De szándékosan a végére hagytuk a legfinomabb falatot.

A Moet  et Chandon  ház bejáratánál hatalmas szobor magasodott fölénk, maga Pierre, csuhában. Majd beléptünk a fogadó aulába, ahol ellentmondást nem tűrően szembesítettek azzal, hogy a buborékkirály lát minket vendégül. Pazar és elegáns berendezés, a márka arany színe dominált mindenütt, mint egy királyi lakosztályban. A pincerendszer óriási, és megkapó, a somelier profi, a shop pedig egyenesen egy turistacsapda.

De bennem a Moet & Chandon Rosé Imperial kortyolgatása közben állt össze a kép. Milliónyi buborék a szájban, csodás, gyümölcsös aroma, és iszonyú szexi, rózsaszín színek, üvegen belül és a címkén is. Epernayben megtaláltam „Epernét”, a „don” nőjét. Megtaláltam Champagne legcsajosabb pezsgőjét, és fehéredő ujjakkal szorongattam a kóstoló poharam, mert tudtam, hogy nincs kapacitásom egy egész üvegnyi epres csodára, de nem akartam kiesni a bűvöletből. Hah, azt az ízt tudnám feledni, de nem tudom. A Rozé Imperial én vagyok, amikor az éjszaka királynője vagyok, amikor szexistennő vagyok, amikor a termékenység Vénusza vagyok.

Veress Dóra