borjour

Egész napos küzdés, két másfél éves gyerekkel, egyedül.

Apukájuk egész nap éséjjel ügyeletes a munkahelyén.

Gyors (?!) reggeli, majd piacozás iker babakocsival, és persze ikrekkel,  málhás lóként cipelem a málnát, tojást, karalábét. Mire elérjük a játszóteret, túl vagyunk két kiboruláson, mert a túró rudit otthon felejtettem. Ebéd nem ízlik nekik, töredék másodperc, és a földön landol. Délután gyerekprogram, kisállat simogatóból légvárba, onnan körhintázni, majd vacak műanyag halacskákat horgászunk egy lavórból plüssnyulakért. És a többi, és a többi… megkíméllek titeket a részletektől, már így is túl konkrét voltam.

Csak akartam, hogy azonosuljatok. Hiszen így átérzitek azt a gyomorból kezdődő, majd egésztestes eufóriát, amit akkor érzek, mikor az esti fürdetés alatt bevillan a gondolat, ha alszanak a kicsik, kipattintok egy üveg valamilyen bort, és kortyolgatni fogom a teraszon.

Ha máshogy nem, egyedül.

Nos, péntekeste van. A teraszon eszembe jutnak a régi gyilkos péntekek, mikor az éjszakát a lányokkal a nonstop boros polca előtt kezdtük. Ott semmi se számított, csak hogy azért ne a legalsó polcról válasszunk bort magunknak, mégis európai értelmiség vagyunk, de azért ne is legyen túl drága. Név, címke, felirat nem játszott, vagyis mégis, talán a címke. A tipográfiája és szín és/vagy témaválasztása. Tetszett például a Dorombor. A cica miatt, akinek a farka irreálisan hosszú. Később hasonlóan gondoltuk kedvesnek a St. Andrea-féle akutyafáját elnevezésű csodát. Micsoda röhej, hogy a péntek estékről már nem jut eszembe egy éjjel-nappali címe sem. Egész véletlenül az sem izgat már, milyen hangzatos nevet festenek a palackra. Jó, ha izgibb, mint a pincészet neve, de nem baj, ha nincs túlcicomázva, cicamázva.

Vissza hát a teraszomra, más is változott, két gyerekkel több vagyok, ritkábbak a borozgatásra szánt esték. Épp ezért ma fölemelem a kezem, és választok egy magas polcos italt. Édes hármas, Homonna pincészet, 2008. Húú, édes, bizsergős, desszert után kéne inni. Ahh, jó lesz vele egy kis sajt is, de még mennyire jó!

Homonna Attilát saját birtokán látogattuk meg néhány éve, mikor Erdőbényén hétvégéztünk. Hirtelen ötlettől vezérelve bekopogtunk hozzá, gumicsizmában nyitott ajtót, épp a pincéjében dolgozott. Borzasztó kedvesen fogadott minket, ismeretleneket, és friss, még nem palackozott borát kóstoltatta velünk. Azóta kedvelem őt és műveit.

Sajttál, plusz Édes hármas, tökéletes duó egy magányos pénteken. Így ülünk itt, zavaromban nem is tudom hányan is.

 Veress Dóra

Alapvetően rizlinges vagyok, meg blanc-os, illetve pinot gris-s. Nyáron mindhárman szívesen látott és fogyasztott vendégek nálam. A traminivel eddig, ha nem is hadilábon álltam, de volt köztünk minimum három lépés távolság – vagy ütőtávnyi, ha úgy tetszik. A korábbi élményeim alapján csajosnak gondoltam, túl sok volt nekem a buké, túl kerekded benne minden, olyan nagyon-nagyon szabályos. Azt meg valahogy sosem csíptem. Aztán egy hete beütött a ménkű. Egy főzőiskolában voltam, nagyon jó társaságban, és fehér borok voltak terítéken. Ismerkedtünk: a borok velünk, mi velük. Már túl voltunk a szőlőfajták listázásán, az egyes karakterek leírásán, oldódott a társaság, beindult a kellemes zsizsegés, és amikor sor feléhez értünk, jött a tramini. Pannonhalmáról, 2010-ből. És akkor hirtelen új értelmet nyert számomra ez a fajta. Olyan volt, mint a legfinomabb nők, akik azonnal elveszik az ember eszét. Aki miatt képesek vagyunk akár mindent hátrahagyni, csak hogy a miénk lehessen. Aki az első pillanattól fogva buja – de nem közönséges –, bestiális és úgy szexi, ahogy van. Ebben a borban történetesen a rózsaszínbe hajló színével, virágos, rózsás illatával és finoman savas, körtés ízével, ami a csekély maradék cukornak köszönhetően elnyújtott élvezetben részesítette az ízlelőbimbókat. Ők meg baromira hálásak voltak ezért. Nem csoda, a két test (a boré és a nyelvet borító, gusztáló párnácskáié) úgy fonódott össze, mintha csakis erre lett volna teremtve mindkettő. Szóval idén nyáron új kedvencem lett, akit ráadásul, ha éppen nem kettesben akarnám tölteni vele az estét, az ázsiai konyha remekei és a fúziós ételek mellé is felvonultathatok a kísérőmként.

Ördögh Bálint

Apátsági Pincészet Tramini, Pannonhalma, 2010, 2190 Ft (Bortársaság)

Blind date, azaz vakrandi. Amikor két embert úgy próbálnak meg összehozni az ismerősök, hogy a randi előtt még csak véletlenül sem ismerik egymást. Bungee jumping kötél nélkül kb. De azért néha bejön és akkor tűzijáték, csoki, zizi, madártej, the crowd goes wild.

A vakkóstoló is valami ilyesmi. Csupa izgalom már az első pillanattól fogva. Nem ismerjük a bort, címke, üveg letakar, pohárba töltés után indulhat is az ismerkedés. Vakkóstolni szerintem baromi jó! Konstans az izgalom és mivel az ember csak a végén tudja meg, helyesen tippelt-e – termelőt, fajtát, és egyáltalán: mennyire ízlik –, addig folyamatosan mehet a borok simfelése. „Lehet, hogy régen finom volt”, „Kicsit lapos, ebből nem kérek szódával sem!”, „Nincs élmény a végén”, „Nem tragikus...", stb.

Ami azt illeti, kevés ennél jobb játék létezik szerintem. Mindenki halálosan komolyan veszi. Merthogy mégiscsak súlyos érzelmi dilemmákról van szó! A borissza ki akarja deríteni, ki az, aki éppen szédíti őt, és képes instant meggyűlölni a pohár tartalmát, ha úgy érzi, az céda módjára becsapja. Beleszeretés van, felismerés, rádöbbenés, visszahőkölés, ciccegés és utálkozás – pont, mint normál esetben nő és férfi között. Játék ez, ahol a tét az érzékek maximális bizsergetése.

Amikor legutóbb ilyen vakkóstolón voltam – rosé sor a nyári nagy melegben, ami ígéreten hangzott –, mindez be is jött. Íme a két véglet: az oltári nagy csalódás – szakítás az első randi első 10 percében – a Francois President Rosé Brut személyében. Jellegtelensége okán a teszt alatt a társaság egyöntetűen lehabzóborozta, majd amikor név is került a nedű mellett, újfent egyöntetű kifakadás lett a vége. Kár érte.

A jól sikerült, szexi randit pedig számomra a balatonboglári Tisli rosé képviselte a 2010-es évjárattal: kellemes gyümölcsös ízek, utózönge nélkül, semmi savtúllógás, és ha egy fokkal határozottabb lenne, belekötni sem lenne miért. Mostoha évjárat jó kompromisszumos bora ez, na! A következő vakkóstolóra vinném is magammal. Csak hogy magasabbra tegyem a lécet a többi jelölt számára.

Ördögh Bálint

Törley Francois President Rosé Brut, 3406 Ft (Veritas)

Tisli Rosé, Balatonboglár, 2010, 975 Ft (Veritas)

Jó, lehet, hogy mások fényképeket hoznak haza a nyaralásból, vagy ilyen tengerparti piacon vett vicces pólót, esetleg jópofa mobiltokot... én bort. (Ha ráhúzok a palackra egy pólót meg a fürdőgatyámat, mielőtt hazaindulva bőröndbe teszem, általában nem törik össze a repülőúton.) Szóval nemrég Máltán jártam és onnan is bor lett a selfszuvenír, pedig az utazás előtt egyáltalán nem reméltem ilyet, „ne már, Málta, sziklák, dögmeleg, az édesvíz teljes hiánya, hogy lesz ebből bor?”, nyafogtam magamban, aztán tessék. Kiderült, hogy egész szépeket fakasztanak.

Tehát ha Máltán jártok, ami előfordulhat, mert könnyen elérhető hely (négyszázezres ország és saját légi társaságuk van, az Air Malta...), jó az idő májustól késő őszig, ráadásul az országimázsközpontjuk eléggé alászedte neki Magyarországon is, nézzétek meg, tele van Budapest a posztereikkel, szóval ha ott vagytok, bogarásszatok egy kicsit a hiperekben, illetve válasszatok máltai bort az éttermekben, érdemes.

Én most kettőt ajánlanék: az első Málta egyik csúcsbora, a Nexus, az Antinoriak által felkarolt Meridiana műve, tiszta merlot. (A legnépszerűbb fajták Máltán egyébként a szokásos franciák: cabernet sauvignon, merlot, syrah, chardonnay, illetve van néhány helyi üstökösük: a gyümölcsös, de többnyire elég bamba gellewza vagy az aromás fehér ghirghentina.) A Nexus illata aszalt szilva, mellette a hordós érlelés fűszerei, csoki, csonthéjasok. Szájban meglepetésre rendes savakat mutogat – úgy látszik, jól játszottak a kitettséggel, a levelezéssel, a szüret időpontjával... A korábbi időkben egyébként a „bush vine” volt errefelé a művelési mód, amit Spanyolország melegebb vidékein a mai napig sok helyen látni – ez az, amikor bokrokban (karótlanul, wireless) hagyják a szőlőt, úgy, ahogy van. Ez azért okos dolog, mert a növény könnyebben megőrzi magának azt a kis nedvességet, ami csurran-cseppen néha, azért meg nem okos, mert sokkal kevesebb tőke fér el a területeken és hozzájuk férni is nehezebb. Máltán ma már a legtöbb borászat áttért más művelésmódokra és a „drip irrigation”-re, vagyis egy költséges öntözőrendszer kiépítésével a vizet egyenletes csöppökben adagolják a mindig szomjas máltai szőlőnek. A Nexus jó savai mellett a tanninok is bomba formában vannak, a finom, enyhe szilvás-ringlós aromákat kissé elnyomja a cseresség és a fahordó édeskés fűszerei. Nagy bor, a virítós kategóriából, picit talán túltechnikázott, túlextrahált, tudjátok, amikor a borász jobb, mint a bora... Ennek ellenére szépen döntögethető, afféle nagy formátumú cucc – Magyarországon egy ilyen merlot-t biztosan 10.000 Ft körül adnának, talán még konkrétabb hordóhasználattal és kevésbé kompromisszumkész tanninokkal. A 12,5 %-os alkoholt viszont nem hiszem el nekik, (nekem) ég a pofám.

A másik szerzemény a Marsovin Ulysses fehérbora, chardonnay és chenin blanc házasítása. A chenin blanc egyébként jó választás az ilyen forró éghajlatú országokban (Máltán a nyári hónapokban közel 30 fok az átlaghőmérséklet), mivel egészen érett állapotában is jól megőrzi a savakat. Az Ulysses is jó savú, friss, üdítő darab, a chenin blanc-ra jellemző őszibarackos, nektarinos illattal, plusz a chardonnay pont elég testességével. Nagyszerű smart buy, ha kapható lenne itthon, biztosan vennék egy kartont belőle a nagyfiúk nyár esti limonádéjának. Ja, a borászat – akciósan – egy kaparós sorsjegyet is adott mellé, már csak itthon álltam neki a kotorászásához (lehet nyerni máltai utat – most menjek vissza?), de azt hiszem, nem nyertem, mivel a következő szöveg fogadott a „nyerőmezőben”: „better luck next time”. Fölötte a borászat neve. Oké, a marketingen lehet, hogy még kell egy kicsit dolgozniuk.

Meridiana Merlot, Málta, 2007, 16 euro

Marsovin Ulysses, Gozo, 2010, 7,5 euro

Nagy Sebestyén

Nem hiszek a véletlenben.

Nemrég örököltem egy réges-régi szakácskönyvet, és elkezdtem lapozgatni. Na nem úgy kell elképzelni, mint a mai modern jegyzeteket, egészen más. Direkt használom a „jegyzeteket”, mivel ez olyan szinten részletes, hogy a mostani könyvek a nyomába sem érnek. Tiszteletet érdemel már a kora miatt is, meg azért is mert könyv. Kézzel fogható, van súlya, szaga,illata, története, eleganciája és nem utolsó sorban mondanivalója.

Érdekes ezt mondani egy szakácskönyvről, de ha az ember fogékony rá, nagyon sokat lehet belőle tanulni. Itt nem csak az ételek elkészítésének különböző módjáról beszélek, hanem a stílusról. Mert főzni is sokféleképp lehet, például: unalmasan-muszályból, a megszokotthakhoz ragaszkodva-kóstolás nélkül, kalandvágyból-pontatlanul, lezseren de nem hanyagul, gusztusosan, gusztustalanul, vidáman, és persze szomorúan. Szerintem ezek közül bárki meg tudná mondani, melyik hozzáállással  lesz a legfinomabb az  étel. 

Lehet, hogy régimódi vagyok, de én még mindig szeretem a könyveket. Főleg a jó szakácskönyveket. Vizuális típusként rögtön elképzelem a régi patinás konyhába, a fa keretes kissé kopott ablakokon beszűrődő fényt, amint megcsillan a rendben felakasztott vörösréz lábasokon. Kezdődik a friss zöldségek pucolása a déli húsleveshez, az asztalon már megtisztítva várja sorsát a marhafartő, odébb illatozik a petrezselyem. Közben készül a levesbevaló consommé, májas séberli, vagy a sonkás-sajtos hablepény. Időutazás a javából, hiszen kézzel fogható a történelem.

A könyvet tovább olvasgatva rá kellett jönnöm, hogy a magyar gasztronomia nagyon magas szinten volt annak ellenére, hogy az első világháború igen nagy károkat okozott.

Annak érdekében, hogy visszanyerje megkopott fényét, elvittem egy könyvkötő mesterhez, aki mikor a kezébe vette, úgy forgatta, mintha csodát látna. Ekkor kezdett derengeni, hogy micsoda kincshez jutottam felmenőim által. Mint kiderült a könyv legalább 80 éves, és egy nagyon ritka darab. Jó kezekbe került, és pár hét után új borítóval és teljesen rendbe hozva kaptam vissza.

Muszáj idéznem az előszóból, mert ez elmond mindent a korabeli gondolkodásból:

„El sem képzelhető, milyen nagy és fontos szerepe van az embernek életében a sütés-főzés tudományának, illetve a helyes és jól elkészített ételekkel való táplálkozásnak. Ennek köszönhető  jórészben az egészség,erő,munkakedv,vígkedély,elégedettség, amelyek nagyban hozzájárulnak az emberi boldogsághoz.” (bánffyhunyadi Hunyadi Erzsébet,férj:Stiasny Nándorné)

Nem akarom én játszani a bölcset, de egyet mondok: vissza a gyökerekhez! Minden lény, de legfőképp az ember azért csinál mindent, hogy boldog legyen. Mint tudjuk az evés az egyik leggyakoribb örömforrás, egyik kulcsa a boldogságnak. Valószínű én ezt már kisgyermekként is éreztem,állandóan a konyhában ügyetlenkedtem, ennek persze ma is jól látható jelei vannak az akkor szerzett sérülések által a kezeimen. Én akkor és még ma is a főzés által tudom legjobban kifejezni a szeretetemet és hálámat.

BORday